Erdőssztyeppek az Alföldön

A pusztai tölgyesek olyan erdőssztyep-tölgyesek, melyek a legszárazabb talajokon, homokon fordulnak elő.

Az erdőssztyepp-zóna sajátos, átmeneti éghajlatával és növényzetével 8000 km hosszan húzódik végig Eurázsián, és a Kárpát-medencében éri el elterjedésének nyugati határát. Az Uraltól nyugatra fő fafaja a kocsányos tölgy.

Az erdőssztyepp-tölgyeseknek három alapvető típusa van Magyarországon, melyek egymástól eltérő tulajdonságú talajokon állnak, ezért fajkészletük különböző. Lehetnek zárt és gyepekkel mozaikoló, nyílt állományaik egyaránt. A legtöbb máig fennmaradt erdőssztyep-tölgyes a Nagyalföldön található, de előfordulnak állományok a Kisalföldön és dunántúli Mezőföldön is. Kis kiterjedésénél fogva sok erdőnek saját neve van, általában annak a településnek a neve után, melynek határában találhatók.

A homoki erdőssztyeppek közé tartoznak a pusztai tölgyesek és a gyöngyvirágos tölgyesek. A pusztai tölgyesek szárazabb talajokon fordulnak elő, melyeket a jó vízellátottságú területeken a zártabb, magasabbra növő gyöngyvirágos tölgyesek váltanak fel. A pusztai tölgyesek védett állománya a Csévharaszti Buckás-erdő, a bátorligeti Fényi erdő, vagy az Érd melletti Kakukkhegy erdeje. Nagykőrös határában található a legnagyobb európai pusztai tölgyes, amelytől északra kisebb gyöngyvirágos-tölgyesek is találhatók.

A löszön kialakult erdőssztyepp-tölgyesek a hegylábakon és az alföldeken egyaránt előfordultak. Ma már szinte kizárólag a hegylábi állományaik közül létezik néhány töredék, mint például a botanikai kutatások híres mintaterülete a Kerecsendi erdő, vagy a Pánd melletti Hársas-völgy.

A sziki erdőssztyeppek főként ligeterdők kiszáradásával jöttek létre, így többnyire egykori folyómedrek, holtágak közelében találhatók. Legismertebb állományai az Ohati és az Újszentmargitai erdő.